6. fejezet részlet

Nem tudom mikor lesz új rész! Szerintem pénteken, mivel nem nagyon jutott időm az írásra! :/
Addig is hoztam egy részletet. :)

6. fejezet részlet:

Stefan-hoz léptem, és halkan felsóhajtottam.
-Biztos nem tudsz jönni inkább velem?- Kérdeztem szemeibe nézve, összehúzott szemöldökkel. A történtek után nem nagyon szerettem volna menni Damon-el. 
-Sajnos nem, mert még van egy kis dolgom, de ha hamarabb végzek, akkor utánatok megyek!- Mosolyodott el halványan, és végigsimított arcomon. 
-Rendben!- Bólintottam beleegyezően. Damon két lépésnyire ott állt tőlünk. -Nem szállsz be az autóba? Mindjárt megyek én is!-  Mondtam szemeibe nézve.
-Inkább megvárlak itt!- Mondta, és egy mosolyt erőltetett arcára. Ismét Stefan-nak szenteltem minden figyelmem. Egy mosoly jelent meg arcomon.
-Akkor még találkozunk!- Mondtam, és egy lágy, de rövid csókot nyomtam ajkaira.

 

5. fejezet 2/2

Meghoztam!! :) Remélem tetszeni fog, és egyet mondhatok! Ne haragudjatok, hogy visszahoztam Stefant! XD Nem amúgy kifog derülni a következő fejezetbe hogy mi is ebben a turpisság! :) Jó Olvasást!

Elena*

5. fejezet 2/2:

Pár perc kellett míg teljesen magamhoz tértem. Hosszú percekig csak álltam ott mintha várnék valamire. Mély lélegzetek vettem, és összeszorított szemekkel próbáltam felfogni mit is tettem. Viszonoztam Damon csókját, és még ezen felül be is vallottam, hogy érzek iránta valamit. Egy nagyot nyeltem, és vissza mentem a szobába. Tiszta ruhákat vettem elő táskámból, és átöltöztem. Nyakamba nem tettem sálat, a hajam úgyis eltakarja azt a kis sebet ami még ott van, és nem is nagyon akar gyógyulni, ezzel is minden nap emlékeztetve arra ami történt azon az éjszakán. Csuklómat a biztonság esetére bekötöttem, és innentől más nem volt hátra, csak hogy összepakoljak, és elmenjek innen. Miután ezt megtettem, olyan gyorsasággal száguldottam le a lépcsőn ahogy csak tudtam. Bármennyire is próbáltam halk lenni amennyire csak tudtam, de egy ponton egy hatalmasat reccsent a lépcső egyik foka. Hirtelen megtorpantam, és ahogy sejtettem is, Damon már ott volt a lépcső alján. Halk sóhaj hagyta el ajkaimat, és most már lassan sétáltam lent, míg szembe nem találtam magam vele.

-Haza kell mennem!- Jelentettem ki semmi ellenkezést nem tűrve. -Majd találkozunk!- Tettem még hozzá talán egy kicsit túl rideg hangnemben, és már tettem is előre pár lépést, de Damon csak azért se hagyta, hogy menjek.

-Már nem tudod vissza csinálni bármennyire is szeretnéd! Megtörtént, és méghozzá te vissza is csókoltál!- Mondta szemembe.

-Nem szeretném vissza csinálni. Mert ha akarnám, akkor nem csókolnálak most meg!- Fakadtam ki hirtelen, és megcsókoltam. Ezzel nem is tudtam mit akartam bizonyítani, de igen csak hamar elszakadtam ajkaitól, és még mielőtt megszólalhatott volna megszólaltam. -Viszlát!- Mondtam, de még nem mentem el. Megpróbáltam leszűrni az arcáról az érzéseket. Ahogy láttam kissé meglepte ez az egész, és talán egy kicsit furcsán is nézett rám. Még utoljára végigmértem arcát, és kisétáltam a házból. Beültem a kocsimba, és haza indultam. Szerencsére hamar hazaértem, és benyitottam a házba.

-Van itthon valaki?- Kiáltottam de nem jött válasz. Már szinte zavaró volt ez a csend. Beljebb léptem, és ledobtam a táskámat. Becsuktam az ajtót, és felsétáltam az emeletre. Kicsit körülnéztem, és bementem Jeremy szobájába. Valami rossz érzés fogott el. A szőnyeg csupa vér volt.

-Úristen...- Hirtelen csak ennyit bírtam kinyögni. -Jeremy!!- Motyogtam magam elé, és elkezdtem rohanni le, és ki a házból. Nem tudtam hova menjek, csak, hogy minden képen meg kell találnom őt. Lehet, hogy a kórházban van! Kétségbe esve ültem be az autóba, és tapostam a gázra. Közben táskámból előhalásztam a telefonomat, hogy feltudjam hívni Bonnie-t. Amilyen gyorsan csak tudtam tárcsáztam a számot, és fülemhez emeltem a telefont. -Vedd fel, vedd fel!- Kérleltem, de mind hiába volt. Már lassan a sírás szélén voltam, de nem tudtam mit tenni. Az úton a száguldásomat egy piros lámpa akadályozta meg. Épp sikerült befékeznem, nem sokon múlt, hogy elüssek egy járokelőt.  Ezek után nem sokkal, olyan 10 perc után odaértem a kórházhoz. Szinte már rohantam a folyosókon, mire találtam valakit aki segíthetne. -Elena Gilbert vagyok, az öcsémet keresem... Jeremy Gilbert-et...- Mondtam akadozva, miközben levegő után kapkodtam, és néhol elakadt a hangom.

-Már próbáltuk önt keresni, de nem vette fel a telefont! Dr. Robetson vagyok, az öccse orvosa. Az állapota kritikus, de mindent megteszünk érte!- Mondta az orvos, és megnyugtatás kép a vállamra tette kezét. Megszólalt a csipogója, amit rögtön meg is nézett. De ezzel most nem tudtam foglalkozni. Hatalmába kerített a félelem és a kétségbeesés, hogy elveszíthetem Jeremy-t.

-A folyosó végén várhat a továbbiakról, és aki behozta Mr. Salvatore is ott van!- Mondta az orvos, és már el is rohant. Első gondolatom, hogy Damon, hogy is kerülhetett ide. Elkezdtem a folyosó végére sétálni, de nem ő állt ott. Hanem Stefan... Elszorult a szívem, és éreztem, hogy ez már sok volt nekem, és eleredtek a könnyeim.

-Mit tettél vele?- Törtem ki hisztérikusan, miközben közeledtem felé. Szemében most nem az ürességet láttam, hanem az aggódást, és a megbánást. Mi történt Stefan-al? Követelőzően néztem szemeibe, magyarázatot várva.

-Én nem tettem semmit! A szobájában találtam rá egy késsel a hasában! Én annyira sajnálok mindent!- Mondta tényleg úgy, hogy elhiggyem, és el is érte azt amit ezzel akart, hittem neki...

-De hogy?- Kérdeztem ezzel arra is értve, hogy talán ismét visszatért az embersége. Könnyeim még mindig patakokban folytak, és még csak meg sem tudtam állni.

-Klaus elengedett egy kis szívességért cserébe...- Magyarázta, mire én összehúzott szemöldökkel néztem rá. -Majd később elmagyarázom mit oké?- Tette egyik kezét arcomra, és megpróbált egy mosolyt varázsolni arcára.

-Akkor most vissza jöttél?- Kérdeztem azért meg, hogy biztos legyek a dolgomban. Bármit is tett nem tudtam rá haragudni, hiszen most végül visszatért az embersége.

-Igen!- Mosolyodott el lágyan. Vegyes érzéseim voltak. Örültem, hogy Stefan visszatért, de ugyanakkor iszonyatosan aggódtam Jeremy miatt. Magamhoz öleltem Stefan, mire ő szorosan, de óvatosan viszonozta azt. -Shh, már itt vagyok! Nem lesz semmi baj!- Próbáld csitítani, mire én arcomat belefúrtam vállába. Hátamat simogatta, és halkan felsóhajtott.

-Stefan te meg mit keresel itt?- Kérdezte egy hang mögülünk, és ahogy hallottam nem volt a legboldogabb. Kibújtam Stefan öleléséből, és a hang irányába néztem. Damon állt ott, Bonnie társaságában. Kezei ökölbe szorultak, és gyanakvóan nézett öccsére. Stefan-on még csak a düh jelei szem látszódtak, sőt még halványan el is mosolyodott.

-Klaus elengedett, és az emberségem is visszatért amint láthatod!- Mondta Stefan büszkén. Én odaléptem Bonnie-hoz, de azért fél szemmel Damon-ékat figyeltem.

-Nem tudtál valamit kiszedni az orvosokból?- Kérdeztem Bonnie szemeibe nézve, mire ő egy kicsit megkönnyebbültem elmosolyodott.

-Azt mondták helyre fog jönni, elkezdett javulni az állapota. Rajta volt a gyűrű...- Biztosított róla barátnőm, mire én megkönnyebbültem fújtam ki a levegőt.

-Nem hiszek neked! Főleg azok után amit Elena-val tettél!- Sziszegte fogai közül Damon, és fenyegetően közeledett Stefan felé. Nem sokon múlt, hogy ne támadjon neki.

-Akkor nem tudtam mit csinálok! Már megbántam!- Próbálta meggyőzni testvérét több-kevesebb sikerrel, mire Damon nekitámadt Stefan-nak, és ezt már nem tudtam megakadályozni.

Infók az új fejezetről, és részlet

Sziasztok! Tudom, hogy ígértem fejezetet, de közbe jött pár dolog ami miatt csak a hétnek a vége felé tudom felrakni az újat. Addig is hoztam nektek egy apró kis részletet! :)

Puszi: Elena*

Részlet:

Kétségbe esve ültem be az autóba, és tapostam a gázra. Közben táskámból előhalásztam a telefonomat, hogy feltudjam hívni Bonnie-t. Amilyen gyorsan csak tudtam tárcsáztam a számot, és fülemhez emeltem a telefont. -Vedd fel, vedd fel!- Kérleltem, de mind hiába volt. Már lassan a sírás szélén voltam, de nem tudtam mit tenni. Az úton a száguldásomat egy piros lámpa akadályozta meg. Épp sikerült befékeznem, nem sokon múlt, hogy elüssek egy járokelőt.  Ezek után nem sokkal, olyan 10 perc után odaértem a kórházhoz. Szinte már rohantam a folyosókon, mire találtam valakit aki segíthetne. -Elena Gilbert vagyok, az öcsémet keresem... Jeremy Gilbert-et...- Mondtam akadozva, miközben levegő után kapkodtam.

5. fejezet 2/1

Két részletben hozom ezt a fejezetet, mert ha egybe raknám be az már nagyon hosszú lenne! Remélem tetszeni fog! :) De azért hozzátéve 3 napja kész van, csak nem tudtam feltenni!! :/ De viszont holnap este hozom a másik felét is. Tudom beígértem, hogy hozok ebből a fejezetből részletet, de teljesen kiment a fejemből, de már a következőből fogok hozni! (:

Puszi: Elena*

5 fejezet 2/1:

Már két napja itt fekszek az ágyban, és csak arra várok, hogy Damon mikor fogja azt mondani, hogy végre mehetek a saját utamra. Kezdtem unni ezt az állandó fekvést attól függetlenül, hogy kb. minden barátom meglátogatott. Volt itt Caroline, Bonnie, Matt, és még sokan mások. Jeremy minden nap jött hozzám. És ha nem volt itt senki, akkor Damon szórakoztatott a társaságával. Örültem ha kiengedett a konyhába inni pár kortyot. Most is az „engedélye” nélkül vagyok itt. Lejöttem inni egy pohár teát. Letettem a pultra a bögrémet, és a csuklómra néztem, ami még mindig be volt kötve. Még fájt is egy kicsit. Óvatosan levettem a kötést, hogy megnézzem mit is rejt. Egy csúnya seb volt alatta, mire nekem egy grimasz jelent meg arcomon. -Úr isten...- Motyogtam orrom alatt, és megpróbáltam visszakötni, habár ez aligha ment fél kézzel. Damon sétált be a konyhába.

-Most már jól vagyok, nem kell egész nap feküdnöm...- Mondtam továbbra is a kötésemmel küszködve, mire Damon odajött hozzám, és félretolta kezemet. Merev, kifejezéstelen arccal kötötte be kezemet. Mind végig arcát fürkésztem, nem is tudom miért. Csuklómra hamar visszakerült a kötés, és halkan kifújtam a levegőt. -Köszönöm...- Néztem szemeibe, és halványan elmosolyodtam.

-Nincs mit...- Mondta, és a nappali felé vette az irányt. Én rögtön utánamentem, és ledobtam magamat a kanapéra. Damon az italos lépett, és töltött magának egy pohár whiskyt ha jól láttam.

-Mikor mehetek suliba, vagy mondjuk haza?- Kérdeztem kíváncsian, habár lehet, hogy totál felesleges ez a próbálkozásom is. Már nem ez az első alkalom, mikor ezt kérdezem tőle. Szem forgatva felsóhajtott, és leült velem szembe a kanapéra. A poharát nézegette, majd végül rám nézett.

-Még egy ideig nem. Amíg teljesen nem jössz rendbe!- Mondta, szépen artikulálva, hogy megértsem végre. Bármit tehettem volna, de akkor se juthatok ki innen. Nála még a kiskutya szemek sem jönnek be. Hátradőltem a kanapén, és elfordítottam róla tekintetemet. -De Damon...- Kezdtem bele, de felemelte mutatóujját, hogy még csak ne is folytassam. Inkább úgy döntöttem feladom, mivel nincs értelme még könyörögni se. -Felmentem a szobába lefeküdni. Fáradt vagyok!- Vágtam be a sértődőtett, és elindultam fel az emeletre. Még mindig a szobájában laktam. Már a végére egészen megszoktam, hogy itt vagyok, mert ugye azért mégsem vagyok minden nap Damon szobájának vendége. Nem volt kedvem lefeküdni, ezért inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek, és lezuhanyzok. Becsuktam, na jó inkább bevágtam magam után az ajtót, és leültem az ágyra. Inkább nem szerettem volna egyedül lenni, mert akárhányszor ez történik, rögtön eszembe jut Stefan, és ezen kezdek el őrlődni, és egyszerűen nem tudom abbahagyni. Ledőltem az ágyon, és mennyezetet kezdtem el bámulni. Stefan, Stefan, és Stefan... Csak ez a név zsongott a fejembe megállás nélkül. Kellett nekem rá gondolni! Homlokomra szorítottam tenyeremet, és behunytam szemeimet. Azt kívántam bárcsak végre vége lenne ennek az egésznek, és visszaállna minden a régi kerékvágásba. Elszorult a torkom, és nagyot nyeltem. Felálltam az ágyról, és a fürdőbe léptem. Kinyitottam a zuhanyt, és beültem alá úgy ruhástul mindenestül. A hátamat nekitámasztottam a falnak, és lábaimat felhúztam mellkasomhoz, majd kezeimmel átkulcsoltam. Itt már nem érdekelt, hogy eleredtek a könnyeim. A légzésem is elkezdett szakadozni, és testem is megremegett a zokogásba. Pár perc múlva hangos kopogás zavarta meg a sírásomat, ami miatt egy kicsit össze is rezzentem.

-Zuhanyhoz...- Kiabáltam, és megpróbáltam úgy, hogy ne vegye ki belőle, hogy sírok. De mind ez felesleges volt, hisz Damon megjelent a fürdőbe. Nem zavartatta magát, és belépett a zuhanyzóba. Elzárta a csapokat, mire én felnéztem rá, de nem szóltam semmit. Megfogta kezemet, és felhúzott.

-Nyugodj le!- Szólt rám, de nem parancsolóan inkább kérlelő hangon. Két keze közé fogta arcomat, és egészen addig nem engedte, míg nem bólintottam egyet. Felsóhajtott, és magához ölelt. Arcomat belefúrtam mellkasába, és úgy próbáltam magamat lenyugtatni. Ez pár perc után sikerült is, és hálásan szemeibe néztem, de még nem távolodtam el tőle annyira. Halvány mosoly jelent meg arcán, és letörölgette kezével könnyeimet.
-Már nem tudom mit mondjak... - Mondta halkan, szomorú arccal, miközben szemeimbe nézett. Nem is tudom mennyi idő telhetett el míg egymás szemeibe néztünk némán. Aztán csak azt vettem észre, hogy már szinte alig van köztünk távolság, és már ajkai az enyémet súrolják. De végül az utolsó mozzanatot én tettem meg, és tapadtam ajkaira óvatosan. Olyan gyengéden csókolta ajkaimat ahogy csak tudta. Kezei a derekamra vándoroltak, és úgy húzott magához közelebb. Egyre jobban kezdtünk belemélyedni a csókba, mikor mind a ketten észbe kaptunk. Szinte egyszerre váltak el ajkaink. A szívem hevesen vert, és szinte kapkodtam a levegő után. Egyik kezem még mindig Damon mellkasán pihent meg, míg zavartan néztem szemeibe. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, vagy tegyek, csak álltam ott némán, miközben szemeit fürkésztem. Végül ő vetett végett ennek a pillanatnak. Valami furcsa érzés kapott el. Így hirtelen most nem tudtam megmondani mi. Persze a lelkem legmélyén igen is tudtam mi ez, csak nem akartam magamnak bevallani. Mind a ketten jobbnak láttuk, ha most inkább nem kezdünk erről beszélgetni, de azért mégis ott álltunk egymás előtt szótlanul.

-Tessék itt egy törölköző...- Nyúlt háta mögé, és odanyújtotta nekem. Elvettem tőle, és megtörölgettem az arcomat vele. -Szólj ha valamire szükséged van.- Szólalt meg kicsit rekedten.

-Köszönöm, és szólni fogok!- Mosolyogtam igen csak halványan, és Damon otthagyott a fürdőbe....