Új blog :)

Sziasztok! Nem új fejezettel érkeztem, viszont nyitottam egy új blogot! Természetesen ezt is folytatom tovább! Örülnék ha oda is benéznétek, esetleg elolvasnátok a bevezető fejezetet! A történet Párizsban játszódik, a többit meg megtaláljátok a blogon! :)

http://iloveparisbyelena.blogspot.com/

 

 

4. fejezet

 Meghoztam a 4. fejezetet!! Remélem Tetszeni fog nektek! Szerintem jó lett. :))   A jövőhéten kettőt, is hozok, hogy pontosan mikor azt holnap kiírom, és az 5. fejezetből már részletet is fogok hozni. :)  Legalább ha nem írtok kommentet, akkor nyomjatok egy ilyen kis véleményt, vagy írjatok a chatbe egy keveset, hogy legalább tudjam, hogy tetszik nektek a történet! :)  Ja és beállítottam, hogy bárki írhasson kommentet, tehát névtelenül is lehet! :)

Puszi: Elena*

4. fejezet:

-Stefan.- Mondtam ki végül szinte alig hallható hangon, miközben arcom kifejezéstelen volt. Szemeiben szinte nem láttam semmit csak az ürességet. Semmi érzés, vagy bármi más. Valamit tettek vele, és abban nincs semmi köszönet az biztos. Továbbra is csak álltam miközben arcát fürkésztem a távolból. Egy gúnyos mosoly jelent meg szája szélén, talán ezzel is jelezve, hogy készül valamire. Sosem hittem volna, hogy így fogok érezni, de kezdtem félni, de ezt igyekeztem nem kimutatni, mert akkor csak rosszabb lesz a helyzet.

-Na mi van Elena? Csak nem félsz?- Kérdezte gúnnyal a hangjában, és közelebb lépett hozzám, mire én elkezdtem hátrálni, de már nem tudtam mivel az ajtónak ütköztem hátulról.

-Ezt honnan veszed?- Kérdeztem meg halkan, nem válaszolva a kérdésére, mire ő csak egyre jobban közeledett felém, de nekem már nem volt lehetőségem menekülni se. Csak egy dolgot tehettem. Vártam arra, hogy mit fog vele tenni, már ha van bármi ilyen szándéka.

-Látom a szemedben! Túlságosan is ismerlek, ezt nem tudod előlem eltakarni...- Állt meg előttem Stefan. Nem akartam félni, de valamiért mégis ott volt bennem. A szívem hevesen verte a tam-tamot, és a légzésem is egy kicsit gyorsabb lett.

-Nem félek!- Jelentettem ki, úgy hogy azért elhiggye, habár ez nem hiszem, hogy annyira sikerült volna. Nem kellett neki sok, hogy ezen elnevesse magát, de végül csak egy vigyor jelent meg száján. Közelebb hajolt arcomhoz, de tekintete a nyakamra kalandozott. Elsöpörte hajamat az útból, mire én enyhén összerezzentem. -Úgysem teszed meg! Tudom, hogy nem tudod!- Néztem szemeibe, és tekintete ismét az enyémbe vésődött. Egy nagyot nyeltem. Nem szólt semmit, hanem csak gonoszan elmosolyodott.

-Na azt majd meglátjuk!- Szólalt meg egy bő egy perc után, és megint nyakamra nézett.

-Stefan kérlek! Én szeretlek, és....- Mondtam, de már nem tudtam befejezni a mondatomat, mert Stefan befogta a számat egyik kezével, így már sikítani se tudtam hanem csak felnyögtem mikor durván beleharapott a nyakamba, és kezdtem érezni, hogy a vér iszonyat gyorsasággal távozik az ereimből. Kezemmel karját szorítottam, de semmi esélyem nem volt ellene, így nem is nagyon erőlködtem. Éreztem, hogy lassan kezd elsötétülni a világ. -Stefan...- Suttogtam még mielőtt elvesztettem volna eszméletemet, de továbbra sem engedett el, a fogai még mindig nyakamba voltak mélyedve. Még utolsó erőmmel belevájtam körmeimet a karjába, de már nem használt semmit, és én pedig minden erőmet elvesztettem, és szemeim szépen lassan csukódtak le, végül pedig elájultam.

-----

Arra lettem figyelmes, hogy valaki a nevemet szólongatta. Nem nagyon tudtam kiszűrni ki lehetett, de még csak a szemeimet sem nyitottam ki, hogy megnézzem ki is lehet az. A fejem iszonyatosan fájt, és gyengének is éreztem magamat. Mint akit most vágtak volna fejbe egy nehezebb tárgyal. Körülöttem párnák voltak, tehát ebből ki is találhattam, hogy egy ágyban vagyok. De nem otthon az biztos. Egy kicsit körbetapogattam a környezetet ujjaimmal, és végül egy kezet találtam, ami pontosabban egy férfi keze volt. Rögtön megfogta kezemet, és óvatosan rászorított.

-Elena!- Szólalt meg újból egy hang, és most már megtudtam állapítani, hogy egy férfi hang. Pontosabban is belegondolva tudom is kié. Damoné... Óvatosan kinyitottam szememet, és Damon aggódó szempárjával találtam szembe magam. Rögtön a nyakamhoz kaptam a kezemet, reménykedve, hogy ez csak egy rossz álom volt, és meg sem történt. De ott volt. Sebem be volt kötve, de ugyanakkor a csuklómon is volt egy kötés. Tehát ott is megharapott! Biztos akkor mikor már nem voltam tudatomnál. Halkan felnyögtem a fájdalomtól, és pár pillanatra a szememet is összeszorítottam. -Jól vagyok!- Mondtam kicsit bizonytalanul, és egy kicsit felemeltem fejemet a párnáról.

-Inkább feküdj és pihenj!- Szólt rám Damon, és visszanyomott az ágyra. Még csak most vettem észre hol is vagyok. Azt eddig is tudtam, hogy nem vagyok otthon, de azért nem gondoltam volna, hogy Damon szobájába kötök ki. Érdeklődve néztem körbe szememmel a szobán.

-Jobbnak láttam, hogyha ide hozlak!- Magyarázta, és leült az ágy szélére, miközben még mindig a kezemet szorongatta. Hogyha azt mondanám, hogy nem esett jól akkor hazudnék, de azért mégis... Az összekulcsolt kezünkre néztem, és egy kicsit megköszörültem a torkomat. -Damon!- Mondtam halkan, mire Ő gyorsan elengedte kezemet, és összehúzott szemöldökkel nézett rám.

-Sajnálom!- Mondta halkan szemeimet fürkészve. Hátrahajtottam fejemet, és egy kicsit becsuktam szemeimet. Nem tudom mennyi lehetett az idő, sőt még azt sem tudom mikor történt ez az egész.

-Hány óra van?- Kérdeztem végül csukott szemekkel, és csak akkor nyitottam ki a szememet, mikor a választ adta.

-Lassan hajnali 4...- Mondta a választ, az órára se nézve. körülbelül úgy 3 órája alszol. A szobádban találtalak meg a földön fekve véresen. Későn értem oda! Stefan épp akkor menekült el. - Mondta szomorúsággal a hangjában, és elhúzta a száját.

-Jajh Damon nem a te hibád...- Suttogtam szemeibe nézve, és a keze után nyúltam ami nem rég engedte el kezemet, és azt megszorítottam egy kicsit, és halványan elmosolyodtam, hátha ezzel tudok hatni Damon-re. -Olyan álmos vagyok!- Jelentettem ki halkan, és ismét becsuktam szemeimet, miközben még mindig az ő kezét szorítottam egy percre sem elengedve a kezét.

-Ebben közrejátszik a vér veszteség is!- Mondta halkan, de én ebből már alig hallottam valamit. Kezét kiakarta venni az enyémből, de ekkor fél álomba felszólaltam.

-Ne maradj itt! Legalább míg el alszok...- Mondtam halkan, és ahogy éreztem bele is egyezett a dologba, és egy kicsit megszította a kezem jelezvén, hogy itt marad velem. Halkan felsóhajtottam, és ezek után nem sokkal el is aludtam. Stefan-al álmodtam! "A nappaliban álltam, és vártam rá. Ahogy lépkedett le a lépcsőn, már szinte türelmetlenül toporzékoltam, és már alig vártam, hogy odaérjen hozzám. Pár pillanat múlva már a karjait éreztem derekam körül, és én közelebb húztam magamhoz, és úgy öleltem őt magamhoz. Úgy mintha soha nem akarnám elengedni. Pár perc után engedtem csak el, de akkor is csak annyira, hogy szemeibe tudjak nézni. Halvány mosoly jelent meg arcomon, és lágyan, de ugyanakkor hosszan megcsókoltam, miközben a tarkójánál összekulcsoltam karomat, és egy kicsit lábujjhegyre is álltam, hogy közelebb érezhessem magamhoz. Mikor szétváltak ajkaink, egy őszinte, és kedves mosoly jelent meg arcán. Végigsimított arcomon, és nyomott egy puszit a homlokomra. -Szeretlek!- Suttogta halkan, és még egyszer magához ölelt. -Én is szeretlek!- Mondtam szinte suttogva, és még utoljára megcsókolt."  Ahogy ezeket a kép sorokat álmodtam, álmomban megszólaltam. -Stefan!- Suttogtam nevét, és feltehetően Damon nyomott egy puszit homlokomra, és kisétált a szobából, de nem foglalkoztam vele különösebben, hanem aludtam tovább.

Infók....

Sziasztok! :)

Sajnos egy kicsit rossz hírrel jövök! Nem tudok frisset hozni, csak a jövőhéten, mivel elvagyok tiltva a géptől (nem mintha sokra mennének vele a szüleim!), és ez engem akadályoz egy kicsit az írásban. Bocsánat, és ettől függetlenül igyekszek a következő fejezettel, max. hozok egy kis részletet belőle a hét közepén! :)

Puszi: Elena*

3. fejezet

Na hóztam a 3. fejezetet. Tudom nem lett a legjobb, és egy kicsit talán unalmas is lett, de ígérem, hogy a következő fejezetben már nem lesz hiány az izgalomból!!! És nagyon örülnék pár kommentnek!! :/ :))

Elena*

 3. fejezet:

(Damon Szemszöge)

Nem mondtam semmit, csak továbbra is figyeltem azokat a barna szemeit, és felsóhajtottam. -Nincs miért sajnálkoznod...- Mondtam halkan. Részben azért igaza volt. Azért ezt nem várhatom el tőle, főleg ilyen kevés idő alatt. A mondandója másik fele pedig? Arra inkább meg se mukkanok. De azért érezhető volt bennem egy kis fájdalom, vagy szomorúság, de ezt megpróbáltam minél hamarabb eltüntetni az arcomról. Nem akartam, hogy bármiről is tudjon ami bennem zajlik. Elfordítottam róla tekintetemet, és a távolba meredtem egy kis ideig. -Na mehetünk, vagy inkább vissza megyünk, és hazaviszlek?- Kérdeztem meg végül ismét szemeibe nézve.

-Nem, menjünk csak ahova szeretnél vinni...- Mondta egy kis zavartsággal az arcán, és beszállt az autóba. Vámpírsebességgel én is beültem, és már be is indítottam a kocsit. Tovább mentünk a főúton, miközben néha-néha azért Elena-ra pillantottam, aki látszólag bele volt merülve a saját gondolataiba. Inkább nem zavartam meg, az utat kezdtem el megint bámulni. Mindent megpróbálok megtenni, hogy legalább egy kicsit ne gondoljon Rá. Nekem már az is jó, ha egy 10 percet nem vele foglalkozik. Ahogy gondolkoztam, lefordultam a főútról egy földútra ami egy kicsit erdős részre vezetett.

-Hova is megyünk?- Kérdeztem meg Elena, mint ahogy az út elején is, de eszembe sem volt neki megmondani. Ránéztem fejcsóválva, és halványan elmosolyodtam.

-Majd meglátod! Mindjárt odaérünk. - Mondtam már azzal a letörölhetetlen vigyorral az arcomon. Elenán látszott a kíváncsiság, egyszóval még csak ötlete se volt, hogy hova mehetünk. Még talán élveztem is, hogy nem tud semmit. Meglepetés lesz úgymond, már ha ezt annak lehet mondani. Ezek után nem sokkal odaértünk. Megálltam az autóval, és megkértem, hogy várjon meg itt! Ő bólintott egyet, és miután mindent előkészítettem, vissza mentem érte. Kinyitottam neki a kocsi ajtót. -Megérkeztünk!- Mosolyodtam el, és segítettem neki kiszállni. Nem tagadom, hogy örülök, hogy elitölhetek egy kis időt Elenával kettesben mióta Stefan úgymond „kikerült a képből”. De azért mégis van bennem egy kis bűntudat, (vagy nem is tudom minek nevezzem!), amiatt, hogy szenved Stefan miatt. De persze ugyanakkor haragszok is öcsémre, de mindegy is.

-Köszi Damon...- Zökkentett ki Elena gondolat menetemből.

(Elena szemszöge)

Damon odavezetett. Az erdőből kiérve egy gyönyörű szép tisztásra értünk. A fűben volt egy-két kisebb virág is. Olyan volt mint a filmekben. Széles mosoly jelent meg arcomon, és Damon-re néztem.

-Ez gyönyörű!- Mondtam boldogan, és úgy éreztem, hogy hirtelen minden rossz gondolat, tova szállt. Elé álltam, és hálásan néztem szemeibe. -És mit fogunk csinálni?- Kérdeztem, mert most már igazán elárulhatná. Kíváncsisággal teli szemekkel néztem rá, és vártam válaszára.

-Piknikezni fogunk...- Mosolygott azzal a tipikus Damon-ös mosolyával, és fejével biccentett egyet, és vállam felett, mögém nézett. Egy gyors mozdulattal hátrafordultam, és egy nagyobb pléd volt leterítve a földre, és azon volt egy piknik kosár.

-Jól hangzik!- Mosolyogtam, és Damon-re néztem. Azért talán ez lett volna a legutolsó ötletem, hogy piknikezni jövünk. Damon-ből talán inkább egy bárt vagy valami hasonlót néztem volna ki. Ezek szerint akkor egy új oldalát ismerhetem meg, vagy csak talán tudta, hogy most egyáltalán nem vágyok tömegre, vagy valami zajos bulizós helyre.-Fogadjunk, hogy nem nézted ki belőlem!- Nevette el magát halkan, és leült a pokrócra, és kezemnél fogva húzott magával. Hagytam neki, így leültem vele szembe, és halványan elmosolyodtam.

-Na végre mosolyogsz!- Jegyezte meg diadal ittasan, hogy végre sikerült neki mosolyt csalni az arcomra. Nem szóltam semmi, csak halkan elnevettem magam.

-Most miért? Végre nem azt a szomorú képet vágod!- Vigyorodott el szélesebben. Kinyitotta a piknik kosarat.

-Ezt nem hiszem, hogy egyedül tervelted ti!- Néztem rá egy kicsit összeszűkült szemekkel, de végül ismét megjelent az a mosoly az arcomon.

-Pedig igen is egyedül!- Mondta büszkén, és hihetően. Elismerően néztem rá.

-Hiszek neked!- Mondtam, és belenéztem a kosárba, amibe sok finomság volt. Belenyúltam, és kihalásztam belőle egy két szőlőszemet. Az egyiket megettem, a másikat meg odadobtam neki, amit el is kapott, még mielőtt még a földre esett volna.

-Teszteled a reflexeimet?- Kérdezte nevetve, mire én csak bólintottam egyet.

-Igen, ja meg persze kíváncsi voltam. De hát egy vámpírtól már csak elvárható, hogy elkapja...- Nevettem, és benyúlt a kosárba, és felém dobott egy szőlőszemet, de nem sikerült elkapnom.

-Ez nem ér!- Nevettem, és elkezdtem a sértődöttet játszani, de nehezen bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.

-De igen is ér! Tudod! Tesztellek!- Mosolygott tovább tudomást sem véve a megjátszott sértődésemről. Ismét szemeibe néztem.

-Te engem ne tesztelj, mert úgyis megbukok...- Mondtam komolyan, majd a végén elvigyorodtam.

-Nem hinném!- Mondta, és ami szőlőt rejtegetett a markában odadobta nekem, mire én gyorsan elkaptam, de ez is majdnem leesett a földre.

-Megmondtam!- Vigyorgott rám. Beismerően bólintottam egyet, és megettem a szőlőt. Beletúrtam hajamba, és most egy kicsit csönd telepedett ránk, de továbbra is ott volt mindkettőnk arcán a mosoly. Gondoltam egyet, és ledőltem a plédre, és az eget kezdtem el kémlelni. A következő pillanatban Damón fölém mászott, mire én meglepetten néztem rá.

-Készülsz valamire?- Kérdeztem és szemeit kezdtem el fürkészni. Egy kaján mosoly jelent meg szája szélén, mire én gyanakvóan néztem továbbra is szemeibe.

-Én aztán semmire...- Mosolygott továbbra is, és végül mellém feküdt. Halkan elnevettem magam.

-Nem hiszek neked! Még most sem!- Néztem ismét az eget, amin egy darab felhő sem volt. Erre a mondatomra nem kaptam választ, mire én halkan felsóhajtottam. Ezek után még jó pár órát kinn voltunk a tisztáson, majd mikor lassan elkezdett sötétedni Damón hazavitt.

Végül elérte amit akart, és nem gondoltam Stefanikra. Egy percig sem. Halvány mosollyal léptem be a házba, ahol még égtek a villanyok. Mikor felmentem, Jeremy szobájába is bepillantottam, és egy mosollyal nyugtáztam is, hogy Jeremiád itthon van, aki épp bele volt merülve, a számítógépbe. Halkan becsuktam az ajtaját, és bementem a szobámba, de ami ott fogadott, arra egyáltalán nem számítottam. A lábaim földbe gyökereztek, és egy szót sem bírtam szólni. Csak álltam ott, miközben éreztem, hogy szívem hevesebben vert mint úgy általában szokott.

Segítség kérés + pár infó!

Sziasztok, megint jöttem titeket zargatni! :D

Szeretném a segítségeteket kérni! Szeretnék valakit aki letudná nekem ellenőrizni a fejezeteket, mielőtt még én azt kitenném az oldalra! :)  Itt kommentben lehet rá jelentkezni, akinek kedve, és ideje is lenne hozzá.

A másik pedig, hogy a következő fejezetet a hét végén hozom. Mikor indítottam a blogot, akkor kiraktam egy szavazást, hogy hozzak-e kis részletet a fejezetekből. Eddig úgy néz ki, hogy ez lesz is, de még várok egy kicsit, még mielőtt lezárnám a szavazást, ez úgy kb. 1-3 hét. Csak ennyit szerettem volna! :)

Puszi: Elena*

2. fejezet

Tudom egy nappal csúszásban vagyok, de itt van a 2. fejezet! Remélem tetszeni fog, és írtok nekem egy-két kommentet, aminek nagyon örülnék! :)

Elena*

2. fejezet:


Ezek után a részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést. Néma csend telepedett ránk, amit egyikőnk sem szakított meg. Végül pedig egy halk ajtókopogást zavarta meg ezt a csendet. Mindkettőnk tekintete az ajtóra fordult. -Gyere!- Mondtam egy kicsit hangosan, hogy meghallja, és ekkor kicsit bizonytalanul Jeremy lépett be a szobámba. Halvány mosoly jelent meg arcán, és Bonnie-ra nézett.-Akkor eljössz velem a Grill-be?- Kérdezte meg mind végig Bonnie-t figyelve. Bonnie az órájára pillantott, és egy hirtelen mozdulattal állt fel. Biztatóan rám mosolygott.-Persze, már így is késésben vagyunk!- Nézett újból öcsémre, és már mentek is. Mind ketten még intettek nekem egyet köszönés képen, és nyitva hagyták maguk után. Ekkor jutott eszembe, hogy Damon lenn volt a nappaliban, legalábbis akkor amikor Bonnie megérkezett. Felálltam, és lassan elindultam lefelé. Nappaliban ült és a híreket nézte a tv-be. Gúnyos mosolyra húzta száját. A tv-re néztem. Éppen valami gyilkosságról beszéltek, ami Chicago-ban történt. És igen annak a környékén, ahol Stefan is volt. Nagyot nyeltem. Éreztem, hogy lábaim lassan felmondják a szolgálatot, ezért sürgősen le kellett hogy üljek, de meg sem mozdultam.-Stefan volt...- Állapítottam meg szinte suttogva, alig hallhatóan. Mély levegőt vettem, és leültem Damon mellé a kanapéra. -Lassan rosszabb lesz mint én valaha voltam...- Mondta kissé büszkén. Elkerekedtek szemeim. -Abbahagynád?- Mondtam hisztérikusan, és kicsit dühösen néztem rá. Hát igen az a Damon nem tart sokáig,aki egy kicsi együtt érzést is tud mutatni. Mintha nem is létezne ilyenkor. Kirántottam kezéből a távirányítót, és kikapcsoltam a tv-t, ahol még mindig a gyilkosságról beszéltek.-De most miért? Olyan szórakoztató volt ez a műsor!- Ült ki arcára egy széles vigyor. De én ezen nem tudtam mosolyogni. Igazán tekintettel lehetne arra, hogy nem vagyok valami jó formában, a tegnapi események után. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy elmehet innen, ha nem hagy békén a fenébe ezzel a témával. Hogy levezessem kisebb dühömet, hozzávágtam egy párnát, és egy bájos mosolyt erőltettem arcomra.-Ha ennyire szórakoztató volt, akkor miért nem mész haza, és ott nézed? Nem csak itt van tv!- Mondtam indulatosan, és kezemmel hátrahúztam egy két tincset a hajamból ami arcomra lógtak. -Nyugi Elena!- Nézett rám teljes nyugodtsággal az arcán. Erre már inkább nem mondtam, semmit, hanem felálltam, és a konyhába mentem. Egy bögrébe öntöttem magamnak egy kis kávét, és ittam belőle egy kortyot. Egy grimasz ült ki arcomra, és rögtön ki is öntöttem a kávé maradékát a mosogatóba. -Fúj...- Motyogtam magam elé, és felsóhajtottam.-Elmehetnénk valahova. Tudod amolyan gondolat elterelés!- Jelent meg mellettem vámpírsebességgel, és egy amolyan Damon-os mosolyt varázsolt arcára. -Damon nekem ehhez semmi kedvem...- Húztam össze szemöldökömet, és megpróbáltam kikerülni, de nem engedte, és elém állt, ellenkezést nem tűrően-Nincs kifogás. Öltözz, és indulunk!- Mondta már-már parancsolóan, és inkább jobbnak láttam nem ellenkezni. Bólintottam egyet, és most már elengedett, és felmentem a szobámba. Hajamat kiengedtem, és felvettem egy farmersortot, meg egy ujjatlan felsőt. Nyakamba tettem egy hosszabb nyakláncot, és egy cipőt. Megnéztem magamat a tükörben, és egy kicsit a nyakláncomra tévedt a tekintetem. Egyik kezemmel megsimítottam, talán egy kicsit el is bambultam. Gondolkodási menetemet Damon zavarta meg. -Elena!- Súgta fülembe a nevemet, mire én összerezzentem, az ijedtségtől. Már épp kezdtem volna, hogy máskor nem csináljon ilyet, de mutató ujját ajkamra tette, ezzel belém fojtva a szót. -Tudom, és sajnálom.- Mondta, mintha tudta volna mire gondolok.-Kész vagyok, mehetünk!- Mondtam mikor levette ajkaimra ujját. Egy lépést hátrált, és alaposan végignézett rajtam, és elmosolyodott.-Na végre valami emberi külső.- Mondta, és még egyszer végignézett rajtam. Ez az Ő szájából bóknak számít. Halványan, de őszintén elmosolyodtam.-Köszönöm Damon. Na mehetünk végre?- Kérdeztem, és még mielőtt válaszolt volna, elindultam lefelé a lépcsőn. -Persze!- Hallottam hangját mögöttem, és kiléptem a házból. A kocsija már a ház előtt állt. Egy szó nélkül beültem a kocsiba. Damon is beült, és már mentünk is. Mikor kiértünk a főútra, és elhagytuk Mystic Falls határát, csak akkor szólaltam meg. -Hova viszel?- Kérdeztem kíváncsisággal a hangomban, és ránéztem. Még ötletem sincsen hova mehetünk. Max. annyit tudok ezek után, hogy Mystic Falls-on kívül leszünk. -Meglepetés, meglepetés...- Mondta sejtelmesen, és rám nézett, de nem sokáig, megint az utat kezdte nézni. Hangosan kifújtam a levegőt.-Azért csak nem lesz olyan rossz, főleg, hogy még velem is töltöd ezt az időt!- Mosolygott magabiztosan. Szem forgatva ránéztem, és egy kicsit oldalra billentettem a fejem.-Hát túlélhető lesz remélem!- Mondtam, úgy hogy jelezzem, hogy azért visszavehetne az egójából. Az ablak felőli oldalamra néztem, és azon bámultam ki. Néztem, ahogy elsuhannak mellettünk a fák. Az idő további részében amíg utazunk nem nagyon akartam megszólalni. Egy felhő sem volt az égen, teljesen tiszta volt, a nap szépen sütött, de azért mégse volt olyan meleg, mint például a nyáron szokott lenni. Megint a nyakláncomat fogdostam, és egy pillanatra becsuktam szemeimet is. Ismét Stefan jutott eszembe. Nincs olyan óra, hogy nem jusson eszembe. Nem tehetek róla. -Stefan-ra gondolsz?- Kérdezte cinikusan, és rá néztem. Elengedtem a nyakláncom medálját, és kezemet leejtettem ölembe. -Ezt honnan gondolod?- Kérdeztem, nyeltem egy nagyot.-Már megfigyeltem, hogy mióta visszaadtam a nyakláncod, és Stefan jut az eszedbe, mindig azt fogdosod...- Nézett rám, és felsóhajtott. Eltátottam számat.-Ez nem igaz! - Törtem ki, és mondtam kissé hangosan. -De igen igaz! Nekem nem tudsz hazudni. Szerinted miért erőlködök, és viszlek el Mystic Falls-ból? Hogy ne gondolj rá folyamatosan, hogy egy kicsit felejts!- Mondta ezt teljes őszinteséggel a hangjában. -Állj le. Kérlek! Kiakarok szállni!- Mondtam magam elé bámulva, és mikor Damon továbbra is ment. -Damon!- Mondtam ezt már hangosabban, és félre állt végre. Megadóan feltette kezét, és amint leálltunk kiszálltam az autóból. Mély levegőt vettem, és tettem pár lépést előre. Damon is kiszállt, és elém állt. -Hogy a fenébe felejthetnék?- Mondtam idegesen, szemeibe mondva, és legszívesebben felrobbantam volna. -Ezt hogy várod el tőlem? Az oké, hogy lemondtam Stefan-ról, de, hogy még felejtsek is, még hozzá alig 1 nagy alatt? Én nem olyan vagyok mint te, hogy egy csettintés, és minden érzelmemet kitörlöm!- Folytattam tovább, már-már a hisztimet, és miután „kitomboltam” magam felsóhajtottam. Mélyen Damon szemébe néztem, hátha kitudok szűrni belőle valamit, de nem láttam benne semmit, csak az ürességet. Az utolsó mondatomat igazából megbántam, mert ez nem igaz. Legalábbis véleményem szerint. -Sajnálom...- Mondtam megbánóan, és most hirtelen valamit megláttam a szemében. Egy kis szomorúságot.

Pár infó!

Sziasztok! :)

Mivel eléggé belelendültem az írásba, és már a 3. fejezetet írom a délután folyamán, ezért úgy döntöttem, hogy a következő fejezet, az a szerdán fel fog kerülni. Addig reménykedek, hogy lesz egy-két olvasóm is. Már el is kezdtem hirdetni, úgy hogy kezdem érezni, hogy összeáll ez a dolog! :D

Elena*

1. fejezet

 Na szóval itt az első fejezet. Még nem tudom milyen időközönként hozom a fejezeteket. Amint lesz időm. De egy héten egyszer biztos hozok! :) Jó olvasást! És most hogy fenn van az első fejezet, neki állok hirdetni is! :)

Elena*

 1. fejezet:

Egész haza fele úton nem szóltam semmit, és ez még csak rosszabb volt. Voltak olyan pillanatok, mikor könnyeimmel küszködtem, és egész végig csak Stefan járt a fejembe. A nyakláncomat szorongattam szüntelenül, míg néha-néha Damon-re pillantottam, aki inkább a vezetésre koncentrált. Egy kicsit megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, amint befordultunk az utcába, és leparkoltunk a ház elé. A ház ablakai már sötétek voltak, Jeremy már biztos alszik. Ahogy elmerültem gondolataimba, Damon hangja zavart be.

-Elena...- Hangzott nevem, mire én gyorsan odakaptam fejemet, de végül nem szóltam semmit, hanem kiszálltam az autóból, de még mielőtt bezártam volna a kocsi ajtaját, egy mosolyt erőltettem arcomra, és megszólaltam.

-Köszönöm Damon!- Mondtam halkan, becsukva az ajtót, és a ház felé vettem az irányt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, minél gyorsabban fenn akartam lenni a szobámba. Kicsit gyorsan felmentem, és mikor becsuktam magam mögött az ajtót, dőltem neki háttal, és csuktam le szemeimet. Éreztem közelgő sírásomat. Eddig tudtam tartani magam. Itt senki nem látja, úgy hogy teljesen mindegy. Kinyitottam szemem, és egy-két könnycsepp csordult végig arcomon. De valami nem stimmelt. Damon ott állt az ablakom előtt, és talán egy kis aggódással nézett szemeimbe.

-A táskádat az autóba hagytad, és gondoltam felhozom...- Mondta egy erőltetett félmosollyal az arcán. Szaporán elkezdtem törölgetni az arcomat, kézfejemmel. Mielőtt megszólaltam volna, egy kicsit szipogtam, majd Damon elé léptem.

-Köszönöm...- Mondtam, és kivettem kezéből, és az ágyra raktam táskámat. Már előre sejtettem, hogy mit fog kérdezni. Vissza fordultam, hogy vele szembe legyek, de egy lépést hátráltam.

-Jól vagyok!- Hazudtam szemeibe nézve, de lehajtottam fejemet, hogy azért mégse tudja kiszűrni, hogy tényleg hazudok. Nem néztem fel, egyszerűen csak reméltem, hogy elmegy egy szó nélkül, és egyedül hagy. De nem! Közelebb lépett hozzám, és éreztem kezét államon. Gyengéden felemelte fejemet, hogy szemeimbe tudjon nézni. Újból könnyekkel teltek meg szemeim, amit erősen próbáltam visszatartani, kevés sikerrel.

-Jajh Elena...- Suttogta halkan, és magához ölelt ami igen csak ritka alkalomnak számított, sőt még sosem ölelt meg önszántából, ha jól emlékszek. Nem ellenkeztem tovább, szabad utat engedtem a könnyeimnek.

-Vége van...- Suttogtam halkan, zokogva. Jelen pillanatba úgy érzem, hogy feladtam, hogy talán már tényleg nincs esélyem arra, hogy vissza hozzam Őt. Sajgott a szívem, és ezt az érzést jelenleg semmi nem tudnád megszüntetni. És akkor most kérdezem én! Mikor fog ez elmúlni? Egy fél év múlva, vagy talán soha? Kezemmel Damon pólóját szorongattam, miközben arcomat beletemettem a vállába. Kellett egy kis idő, míg lenyugodtam, majd Damon-re néztem.

-Minden rendbe fog jönni!- Próbált valahogy vigasztalni, de ahogy én is úgy ő is tudta, hogy ez hazugság. Már sosem lesz semmi olyan mint rég.

-Ez hazugság....- Mondtam ki a véleményemet a szemébe. Elengedtem a pólóját amit eddig szorítottam kezemmel, és a fésülködő asztalomhoz léptem. Kerestem magamnak egy zsebkendőt, és letöröltem az arcomat.

-Tudod jól, hogy nem vagyok az ilyenekben jó!- Sóhajtott fel, és mellém lépett. Halványan elmosolyodtam.

-Elmehetsz nyugodtan. Innentől megleszek!- Nyeltem nagyot, és egy gyors pillantást vetettem asztalomra, amint ott volt egy kép, amint együtt voltunk Stefan-al. Megfogtam, és besüllyesztettem a szekrény fiókjába.

-Biztos ne maradjak?- Kérdezte felhúzott szemöldökkel, és közelebb hajolt hozzám. Kicsit összehúzott szemekkel néztem rá.

-Nem kell. Jól vagyok!- Mondtam, és felsóhajtottam. Elfordultam tőle, és ismét az asztalomra fordítottam minden figyelmemet.

-De...- Kezdett volna bele mondandójába, de félbeszakítottam. Miért nem adja fel végre? Elgyötört arccal néztem rá.

-Csak menj...- Mondtam rá nézve. Felsóhajtott, és bólintott egyet, majd már a következő pillanatban itt se volt. Beletúrtam hosszú hajamba. Bőven elég volt nekem ez a nap. Csak lenne már vége. Ekkor az órára néztem, aminek a mutatója elhagyta már az éjszaka két órát is. Nem is tudom mennyi ideig, de ott megakadt a szemem, és hirtelen megráztam a fejemet, ezzel remélve, hogy végre magamhoz térek. Fáradt vagyok, nem is kicsit. Ledobtam magamról ruháimat, és felvettem a pizsamámat. Jól eső érzéssel feküdtem be az ágyba. Nem kapcsoltam le a lámpámat, úgy hagytam, de ez igazából nem is zavart. Betakartam magam, és becsuktam szemeimet. Vártam mikor fogok elaludni, ami meg is történt pár perc után.

Délben ébredtem fel. Nem volt valami jó éjszaka. Többször is felébredtem, vagy egy rossz álomból, vagy csak egy kisebb nesz miatt. Amíg magamhoz tértem a mennyezetet bámultam. De viszont odalentről egy boldog nevetést hallottam, és egy nevet. „Bonnie” Tényleg ma ért haza! Hasított belém a gondolat, és amilyen gyorsan csak tudtam lementem a nappaliba, ahonnan hallottam a hangokat. Épen Bonnie mosolyogva ölelgette Jeremy-t.

-Bonnie!- Mosolyodtam el halványan amiből végül egy hatalmas mosoly lett. Jó újra látni. Ez legalább egy jó dolog, az eddigiekhez képest.

-Elena!- Kiáltott fel mosolyogva, rögtön elengedve öcsémet, és odarohant hozzám. Mire feleszmélhettem volna, már szorosan ölelt magához, amit viszonoztam is neki. Mikor végeztünk, rám nézett, de már a mosoly lehervadt arcáról. Pontosan tudtam melyik kérdés fog jönni.

-Jól vagy?- Kérdezte egy kicsit aggódó pillantásokkal, és vettem egy mély levegőt. Még hányszor fogják ezt tőlem megkérdezni. De vajon honnan tudja? Elszomorodva néztem szemeibe.

-Megvagyok.- Válaszoltam bizonytalanul, de most tartottam magam, habár legszívesebben elsírtam volna magamat. Szenvedtem legbelül, de ezt nem mutathatom ki. Van ezernyi jobb dolguk, hogy engem sajnáljanak. És amúgy se szeretném magam sajnáltatni.

-De honnan tudod?- Kérdeztem meg kíváncsisággal a hangomban, és Bonnie a fejével az ajtó felé bökött. Ott állt Damon. Eddig nem is vettem észre, hogy ott van. Kicsit elcsodálkozva néztem rá, majd Bonnie-ra tévedt megint tekintetem.

Damon-nek. A legjobb embert hívta akit találhatott volna. Hálásan Damon-re néztem. Barátnőm hirtelen megfogta kezem, és elkezdett húzni maga után a szobám felé. Nem szóltam semmit, hanem mentem utána, és mikor a szobámba értünk leültem az ágyamra, és mellém ült Ő is.

-Elena még megmenthetjük! Tudom!- Kezdett bele határozottan, és ha a tegnap nem beszéltem volna Stefan-al, még el is hittem volna neki! De így....

-Nem...- Mondtam röviden, szomorúan. Egyenlőre még a reményt is elvesztettem. Talán az összeset, nem tudom.

-Már nem lehet.- Mondtam halkan, és egy nagyot nyeltem.