5. fejezet 2/1

Két részletben hozom ezt a fejezetet, mert ha egybe raknám be az már nagyon hosszú lenne! Remélem tetszeni fog! :) De azért hozzátéve 3 napja kész van, csak nem tudtam feltenni!! :/ De viszont holnap este hozom a másik felét is. Tudom beígértem, hogy hozok ebből a fejezetből részletet, de teljesen kiment a fejemből, de már a következőből fogok hozni! (:

Puszi: Elena*

5 fejezet 2/1:

Már két napja itt fekszek az ágyban, és csak arra várok, hogy Damon mikor fogja azt mondani, hogy végre mehetek a saját utamra. Kezdtem unni ezt az állandó fekvést attól függetlenül, hogy kb. minden barátom meglátogatott. Volt itt Caroline, Bonnie, Matt, és még sokan mások. Jeremy minden nap jött hozzám. És ha nem volt itt senki, akkor Damon szórakoztatott a társaságával. Örültem ha kiengedett a konyhába inni pár kortyot. Most is az „engedélye” nélkül vagyok itt. Lejöttem inni egy pohár teát. Letettem a pultra a bögrémet, és a csuklómra néztem, ami még mindig be volt kötve. Még fájt is egy kicsit. Óvatosan levettem a kötést, hogy megnézzem mit is rejt. Egy csúnya seb volt alatta, mire nekem egy grimasz jelent meg arcomon. -Úr isten...- Motyogtam orrom alatt, és megpróbáltam visszakötni, habár ez aligha ment fél kézzel. Damon sétált be a konyhába.

-Most már jól vagyok, nem kell egész nap feküdnöm...- Mondtam továbbra is a kötésemmel küszködve, mire Damon odajött hozzám, és félretolta kezemet. Merev, kifejezéstelen arccal kötötte be kezemet. Mind végig arcát fürkésztem, nem is tudom miért. Csuklómra hamar visszakerült a kötés, és halkan kifújtam a levegőt. -Köszönöm...- Néztem szemeibe, és halványan elmosolyodtam.

-Nincs mit...- Mondta, és a nappali felé vette az irányt. Én rögtön utánamentem, és ledobtam magamat a kanapéra. Damon az italos lépett, és töltött magának egy pohár whiskyt ha jól láttam.

-Mikor mehetek suliba, vagy mondjuk haza?- Kérdeztem kíváncsian, habár lehet, hogy totál felesleges ez a próbálkozásom is. Már nem ez az első alkalom, mikor ezt kérdezem tőle. Szem forgatva felsóhajtott, és leült velem szembe a kanapéra. A poharát nézegette, majd végül rám nézett.

-Még egy ideig nem. Amíg teljesen nem jössz rendbe!- Mondta, szépen artikulálva, hogy megértsem végre. Bármit tehettem volna, de akkor se juthatok ki innen. Nála még a kiskutya szemek sem jönnek be. Hátradőltem a kanapén, és elfordítottam róla tekintetemet. -De Damon...- Kezdtem bele, de felemelte mutatóujját, hogy még csak ne is folytassam. Inkább úgy döntöttem feladom, mivel nincs értelme még könyörögni se. -Felmentem a szobába lefeküdni. Fáradt vagyok!- Vágtam be a sértődőtett, és elindultam fel az emeletre. Még mindig a szobájában laktam. Már a végére egészen megszoktam, hogy itt vagyok, mert ugye azért mégsem vagyok minden nap Damon szobájának vendége. Nem volt kedvem lefeküdni, ezért inkább úgy döntöttem, hogy elmegyek, és lezuhanyzok. Becsuktam, na jó inkább bevágtam magam után az ajtót, és leültem az ágyra. Inkább nem szerettem volna egyedül lenni, mert akárhányszor ez történik, rögtön eszembe jut Stefan, és ezen kezdek el őrlődni, és egyszerűen nem tudom abbahagyni. Ledőltem az ágyon, és mennyezetet kezdtem el bámulni. Stefan, Stefan, és Stefan... Csak ez a név zsongott a fejembe megállás nélkül. Kellett nekem rá gondolni! Homlokomra szorítottam tenyeremet, és behunytam szemeimet. Azt kívántam bárcsak végre vége lenne ennek az egésznek, és visszaállna minden a régi kerékvágásba. Elszorult a torkom, és nagyot nyeltem. Felálltam az ágyról, és a fürdőbe léptem. Kinyitottam a zuhanyt, és beültem alá úgy ruhástul mindenestül. A hátamat nekitámasztottam a falnak, és lábaimat felhúztam mellkasomhoz, majd kezeimmel átkulcsoltam. Itt már nem érdekelt, hogy eleredtek a könnyeim. A légzésem is elkezdett szakadozni, és testem is megremegett a zokogásba. Pár perc múlva hangos kopogás zavarta meg a sírásomat, ami miatt egy kicsit össze is rezzentem.

-Zuhanyhoz...- Kiabáltam, és megpróbáltam úgy, hogy ne vegye ki belőle, hogy sírok. De mind ez felesleges volt, hisz Damon megjelent a fürdőbe. Nem zavartatta magát, és belépett a zuhanyzóba. Elzárta a csapokat, mire én felnéztem rá, de nem szóltam semmit. Megfogta kezemet, és felhúzott.

-Nyugodj le!- Szólt rám, de nem parancsolóan inkább kérlelő hangon. Két keze közé fogta arcomat, és egészen addig nem engedte, míg nem bólintottam egyet. Felsóhajtott, és magához ölelt. Arcomat belefúrtam mellkasába, és úgy próbáltam magamat lenyugtatni. Ez pár perc után sikerült is, és hálásan szemeibe néztem, de még nem távolodtam el tőle annyira. Halvány mosoly jelent meg arcán, és letörölgette kezével könnyeimet.
-Már nem tudom mit mondjak... - Mondta halkan, szomorú arccal, miközben szemeimbe nézett. Nem is tudom mennyi idő telhetett el míg egymás szemeibe néztünk némán. Aztán csak azt vettem észre, hogy már szinte alig van köztünk távolság, és már ajkai az enyémet súrolják. De végül az utolsó mozzanatot én tettem meg, és tapadtam ajkaira óvatosan. Olyan gyengéden csókolta ajkaimat ahogy csak tudta. Kezei a derekamra vándoroltak, és úgy húzott magához közelebb. Egyre jobban kezdtünk belemélyedni a csókba, mikor mind a ketten észbe kaptunk. Szinte egyszerre váltak el ajkaink. A szívem hevesen vert, és szinte kapkodtam a levegő után. Egyik kezem még mindig Damon mellkasán pihent meg, míg zavartan néztem szemeibe. Hirtelen nem tudtam, hogy mit mondjak, vagy tegyek, csak álltam ott némán, miközben szemeit fürkésztem. Végül ő vetett végett ennek a pillanatnak. Valami furcsa érzés kapott el. Így hirtelen most nem tudtam megmondani mi. Persze a lelkem legmélyén igen is tudtam mi ez, csak nem akartam magamnak bevallani. Mind a ketten jobbnak láttuk, ha most inkább nem kezdünk erről beszélgetni, de azért mégis ott álltunk egymás előtt szótlanul.

-Tessék itt egy törölköző...- Nyúlt háta mögé, és odanyújtotta nekem. Elvettem tőle, és megtörölgettem az arcomat vele. -Szólj ha valamire szükséged van.- Szólalt meg kicsit rekedten.

-Köszönöm, és szólni fogok!- Mosolyogtam igen csak halványan, és Damon otthagyott a fürdőbe....