Elena*
2. fejezet:
Ezek után a részemről lezártnak tekintettem a beszélgetést. Néma csend telepedett ránk, amit egyikőnk sem szakított meg. Végül pedig egy halk ajtókopogást zavarta meg ezt a csendet. Mindkettőnk tekintete az ajtóra fordult. -Gyere!- Mondtam egy kicsit hangosan, hogy meghallja, és ekkor kicsit bizonytalanul Jeremy lépett be a szobámba. Halvány mosoly jelent meg arcán, és Bonnie-ra nézett.-Akkor eljössz velem a Grill-be?- Kérdezte meg mind végig Bonnie-t figyelve. Bonnie az órájára pillantott, és egy hirtelen mozdulattal állt fel. Biztatóan rám mosolygott.-Persze, már így is késésben vagyunk!- Nézett újból öcsémre, és már mentek is. Mind ketten még intettek nekem egyet köszönés képen, és nyitva hagyták maguk után. Ekkor jutott eszembe, hogy Damon lenn volt a nappaliban, legalábbis akkor amikor Bonnie megérkezett. Felálltam, és lassan elindultam lefelé. Nappaliban ült és a híreket nézte a tv-be. Gúnyos mosolyra húzta száját. A tv-re néztem. Éppen valami gyilkosságról beszéltek, ami Chicago-ban történt. És igen annak a környékén, ahol Stefan is volt. Nagyot nyeltem. Éreztem, hogy lábaim lassan felmondják a szolgálatot, ezért sürgősen le kellett hogy üljek, de meg sem mozdultam.-Stefan volt...- Állapítottam meg szinte suttogva, alig hallhatóan. Mély levegőt vettem, és leültem Damon mellé a kanapéra. -Lassan rosszabb lesz mint én valaha voltam...- Mondta kissé büszkén. Elkerekedtek szemeim. -Abbahagynád?- Mondtam hisztérikusan, és kicsit dühösen néztem rá. Hát igen az a Damon nem tart sokáig,aki egy kicsi együtt érzést is tud mutatni. Mintha nem is létezne ilyenkor. Kirántottam kezéből a távirányítót, és kikapcsoltam a tv-t, ahol még mindig a gyilkosságról beszéltek.-De most miért? Olyan szórakoztató volt ez a műsor!- Ült ki arcára egy széles vigyor. De én ezen nem tudtam mosolyogni. Igazán tekintettel lehetne arra, hogy nem vagyok valami jó formában, a tegnapi események után. Legszívesebben a képébe vágtam volna, hogy elmehet innen, ha nem hagy békén a fenébe ezzel a témával. Hogy levezessem kisebb dühömet, hozzávágtam egy párnát, és egy bájos mosolyt erőltettem arcomra.-Ha ennyire szórakoztató volt, akkor miért nem mész haza, és ott nézed? Nem csak itt van tv!- Mondtam indulatosan, és kezemmel hátrahúztam egy két tincset a hajamból ami arcomra lógtak. -Nyugi Elena!- Nézett rám teljes nyugodtsággal az arcán. Erre már inkább nem mondtam, semmit, hanem felálltam, és a konyhába mentem. Egy bögrébe öntöttem magamnak egy kis kávét, és ittam belőle egy kortyot. Egy grimasz ült ki arcomra, és rögtön ki is öntöttem a kávé maradékát a mosogatóba. -Fúj...- Motyogtam magam elé, és felsóhajtottam.-Elmehetnénk valahova. Tudod amolyan gondolat elterelés!- Jelent meg mellettem vámpírsebességgel, és egy amolyan Damon-os mosolyt varázsolt arcára. -Damon nekem ehhez semmi kedvem...- Húztam össze szemöldökömet, és megpróbáltam kikerülni, de nem engedte, és elém állt, ellenkezést nem tűrően-Nincs kifogás. Öltözz, és indulunk!- Mondta már-már parancsolóan, és inkább jobbnak láttam nem ellenkezni. Bólintottam egyet, és most már elengedett, és felmentem a szobámba. Hajamat kiengedtem, és felvettem egy farmersortot, meg egy ujjatlan felsőt. Nyakamba tettem egy hosszabb nyakláncot, és egy cipőt. Megnéztem magamat a tükörben, és egy kicsit a nyakláncomra tévedt a tekintetem. Egyik kezemmel megsimítottam, talán egy kicsit el is bambultam. Gondolkodási menetemet Damon zavarta meg. -Elena!- Súgta fülembe a nevemet, mire én összerezzentem, az ijedtségtől. Már épp kezdtem volna, hogy máskor nem csináljon ilyet, de mutató ujját ajkamra tette, ezzel belém fojtva a szót. -Tudom, és sajnálom.- Mondta, mintha tudta volna mire gondolok.-Kész vagyok, mehetünk!- Mondtam mikor levette ajkaimra ujját. Egy lépést hátrált, és alaposan végignézett rajtam, és elmosolyodott.-Na végre valami emberi külső.- Mondta, és még egyszer végignézett rajtam. Ez az Ő szájából bóknak számít. Halványan, de őszintén elmosolyodtam.-Köszönöm Damon. Na mehetünk végre?- Kérdeztem, és még mielőtt válaszolt volna, elindultam lefelé a lépcsőn. -Persze!- Hallottam hangját mögöttem, és kiléptem a házból. A kocsija már a ház előtt állt. Egy szó nélkül beültem a kocsiba. Damon is beült, és már mentünk is. Mikor kiértünk a főútra, és elhagytuk Mystic Falls határát, csak akkor szólaltam meg. -Hova viszel?- Kérdeztem kíváncsisággal a hangomban, és ránéztem. Még ötletem sincsen hova mehetünk. Max. annyit tudok ezek után, hogy Mystic Falls-on kívül leszünk. -Meglepetés, meglepetés...- Mondta sejtelmesen, és rám nézett, de nem sokáig, megint az utat kezdte nézni. Hangosan kifújtam a levegőt.-Azért csak nem lesz olyan rossz, főleg, hogy még velem is töltöd ezt az időt!- Mosolygott magabiztosan. Szem forgatva ránéztem, és egy kicsit oldalra billentettem a fejem.-Hát túlélhető lesz remélem!- Mondtam, úgy hogy jelezzem, hogy azért visszavehetne az egójából. Az ablak felőli oldalamra néztem, és azon bámultam ki. Néztem, ahogy elsuhannak mellettünk a fák. Az idő további részében amíg utazunk nem nagyon akartam megszólalni. Egy felhő sem volt az égen, teljesen tiszta volt, a nap szépen sütött, de azért mégse volt olyan meleg, mint például a nyáron szokott lenni. Megint a nyakláncomat fogdostam, és egy pillanatra becsuktam szemeimet is. Ismét Stefan jutott eszembe. Nincs olyan óra, hogy nem jusson eszembe. Nem tehetek róla. -Stefan-ra gondolsz?- Kérdezte cinikusan, és rá néztem. Elengedtem a nyakláncom medálját, és kezemet leejtettem ölembe. -Ezt honnan gondolod?- Kérdeztem, nyeltem egy nagyot.-Már megfigyeltem, hogy mióta visszaadtam a nyakláncod, és Stefan jut az eszedbe, mindig azt fogdosod...- Nézett rám, és felsóhajtott. Eltátottam számat.-Ez nem igaz! - Törtem ki, és mondtam kissé hangosan. -De igen igaz! Nekem nem tudsz hazudni. Szerinted miért erőlködök, és viszlek el Mystic Falls-ból? Hogy ne gondolj rá folyamatosan, hogy egy kicsit felejts!- Mondta ezt teljes őszinteséggel a hangjában. -Állj le. Kérlek! Kiakarok szállni!- Mondtam magam elé bámulva, és mikor Damon továbbra is ment. -Damon!- Mondtam ezt már hangosabban, és félre állt végre. Megadóan feltette kezét, és amint leálltunk kiszálltam az autóból. Mély levegőt vettem, és tettem pár lépést előre. Damon is kiszállt, és elém állt. -Hogy a fenébe felejthetnék?- Mondtam idegesen, szemeibe mondva, és legszívesebben felrobbantam volna. -Ezt hogy várod el tőlem? Az oké, hogy lemondtam Stefan-ról, de, hogy még felejtsek is, még hozzá alig 1 nagy alatt? Én nem olyan vagyok mint te, hogy egy csettintés, és minden érzelmemet kitörlöm!- Folytattam tovább, már-már a hisztimet, és miután „kitomboltam” magam felsóhajtottam. Mélyen Damon szemébe néztem, hátha kitudok szűrni belőle valamit, de nem láttam benne semmit, csak az ürességet. Az utolsó mondatomat igazából megbántam, mert ez nem igaz. Legalábbis véleményem szerint. -Sajnálom...- Mondtam megbánóan, és most hirtelen valamit megláttam a szemében. Egy kis szomorúságot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése