3. fejezet

Na hóztam a 3. fejezetet. Tudom nem lett a legjobb, és egy kicsit talán unalmas is lett, de ígérem, hogy a következő fejezetben már nem lesz hiány az izgalomból!!! És nagyon örülnék pár kommentnek!! :/ :))

Elena*

 3. fejezet:

(Damon Szemszöge)

Nem mondtam semmit, csak továbbra is figyeltem azokat a barna szemeit, és felsóhajtottam. -Nincs miért sajnálkoznod...- Mondtam halkan. Részben azért igaza volt. Azért ezt nem várhatom el tőle, főleg ilyen kevés idő alatt. A mondandója másik fele pedig? Arra inkább meg se mukkanok. De azért érezhető volt bennem egy kis fájdalom, vagy szomorúság, de ezt megpróbáltam minél hamarabb eltüntetni az arcomról. Nem akartam, hogy bármiről is tudjon ami bennem zajlik. Elfordítottam róla tekintetemet, és a távolba meredtem egy kis ideig. -Na mehetünk, vagy inkább vissza megyünk, és hazaviszlek?- Kérdeztem meg végül ismét szemeibe nézve.

-Nem, menjünk csak ahova szeretnél vinni...- Mondta egy kis zavartsággal az arcán, és beszállt az autóba. Vámpírsebességgel én is beültem, és már be is indítottam a kocsit. Tovább mentünk a főúton, miközben néha-néha azért Elena-ra pillantottam, aki látszólag bele volt merülve a saját gondolataiba. Inkább nem zavartam meg, az utat kezdtem el megint bámulni. Mindent megpróbálok megtenni, hogy legalább egy kicsit ne gondoljon Rá. Nekem már az is jó, ha egy 10 percet nem vele foglalkozik. Ahogy gondolkoztam, lefordultam a főútról egy földútra ami egy kicsit erdős részre vezetett.

-Hova is megyünk?- Kérdeztem meg Elena, mint ahogy az út elején is, de eszembe sem volt neki megmondani. Ránéztem fejcsóválva, és halványan elmosolyodtam.

-Majd meglátod! Mindjárt odaérünk. - Mondtam már azzal a letörölhetetlen vigyorral az arcomon. Elenán látszott a kíváncsiság, egyszóval még csak ötlete se volt, hogy hova mehetünk. Még talán élveztem is, hogy nem tud semmit. Meglepetés lesz úgymond, már ha ezt annak lehet mondani. Ezek után nem sokkal odaértünk. Megálltam az autóval, és megkértem, hogy várjon meg itt! Ő bólintott egyet, és miután mindent előkészítettem, vissza mentem érte. Kinyitottam neki a kocsi ajtót. -Megérkeztünk!- Mosolyodtam el, és segítettem neki kiszállni. Nem tagadom, hogy örülök, hogy elitölhetek egy kis időt Elenával kettesben mióta Stefan úgymond „kikerült a képből”. De azért mégis van bennem egy kis bűntudat, (vagy nem is tudom minek nevezzem!), amiatt, hogy szenved Stefan miatt. De persze ugyanakkor haragszok is öcsémre, de mindegy is.

-Köszi Damon...- Zökkentett ki Elena gondolat menetemből.

(Elena szemszöge)

Damon odavezetett. Az erdőből kiérve egy gyönyörű szép tisztásra értünk. A fűben volt egy-két kisebb virág is. Olyan volt mint a filmekben. Széles mosoly jelent meg arcomon, és Damon-re néztem.

-Ez gyönyörű!- Mondtam boldogan, és úgy éreztem, hogy hirtelen minden rossz gondolat, tova szállt. Elé álltam, és hálásan néztem szemeibe. -És mit fogunk csinálni?- Kérdeztem, mert most már igazán elárulhatná. Kíváncsisággal teli szemekkel néztem rá, és vártam válaszára.

-Piknikezni fogunk...- Mosolygott azzal a tipikus Damon-ös mosolyával, és fejével biccentett egyet, és vállam felett, mögém nézett. Egy gyors mozdulattal hátrafordultam, és egy nagyobb pléd volt leterítve a földre, és azon volt egy piknik kosár.

-Jól hangzik!- Mosolyogtam, és Damon-re néztem. Azért talán ez lett volna a legutolsó ötletem, hogy piknikezni jövünk. Damon-ből talán inkább egy bárt vagy valami hasonlót néztem volna ki. Ezek szerint akkor egy új oldalát ismerhetem meg, vagy csak talán tudta, hogy most egyáltalán nem vágyok tömegre, vagy valami zajos bulizós helyre.-Fogadjunk, hogy nem nézted ki belőlem!- Nevette el magát halkan, és leült a pokrócra, és kezemnél fogva húzott magával. Hagytam neki, így leültem vele szembe, és halványan elmosolyodtam.

-Na végre mosolyogsz!- Jegyezte meg diadal ittasan, hogy végre sikerült neki mosolyt csalni az arcomra. Nem szóltam semmi, csak halkan elnevettem magam.

-Most miért? Végre nem azt a szomorú képet vágod!- Vigyorodott el szélesebben. Kinyitotta a piknik kosarat.

-Ezt nem hiszem, hogy egyedül tervelted ti!- Néztem rá egy kicsit összeszűkült szemekkel, de végül ismét megjelent az a mosoly az arcomon.

-Pedig igen is egyedül!- Mondta büszkén, és hihetően. Elismerően néztem rá.

-Hiszek neked!- Mondtam, és belenéztem a kosárba, amibe sok finomság volt. Belenyúltam, és kihalásztam belőle egy két szőlőszemet. Az egyiket megettem, a másikat meg odadobtam neki, amit el is kapott, még mielőtt még a földre esett volna.

-Teszteled a reflexeimet?- Kérdezte nevetve, mire én csak bólintottam egyet.

-Igen, ja meg persze kíváncsi voltam. De hát egy vámpírtól már csak elvárható, hogy elkapja...- Nevettem, és benyúlt a kosárba, és felém dobott egy szőlőszemet, de nem sikerült elkapnom.

-Ez nem ér!- Nevettem, és elkezdtem a sértődöttet játszani, de nehezen bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el.

-De igen is ér! Tudod! Tesztellek!- Mosolygott tovább tudomást sem véve a megjátszott sértődésemről. Ismét szemeibe néztem.

-Te engem ne tesztelj, mert úgyis megbukok...- Mondtam komolyan, majd a végén elvigyorodtam.

-Nem hinném!- Mondta, és ami szőlőt rejtegetett a markában odadobta nekem, mire én gyorsan elkaptam, de ez is majdnem leesett a földre.

-Megmondtam!- Vigyorgott rám. Beismerően bólintottam egyet, és megettem a szőlőt. Beletúrtam hajamba, és most egy kicsit csönd telepedett ránk, de továbbra is ott volt mindkettőnk arcán a mosoly. Gondoltam egyet, és ledőltem a plédre, és az eget kezdtem el kémlelni. A következő pillanatban Damón fölém mászott, mire én meglepetten néztem rá.

-Készülsz valamire?- Kérdeztem és szemeit kezdtem el fürkészni. Egy kaján mosoly jelent meg szája szélén, mire én gyanakvóan néztem továbbra is szemeibe.

-Én aztán semmire...- Mosolygott továbbra is, és végül mellém feküdt. Halkan elnevettem magam.

-Nem hiszek neked! Még most sem!- Néztem ismét az eget, amin egy darab felhő sem volt. Erre a mondatomra nem kaptam választ, mire én halkan felsóhajtottam. Ezek után még jó pár órát kinn voltunk a tisztáson, majd mikor lassan elkezdett sötétedni Damón hazavitt.

Végül elérte amit akart, és nem gondoltam Stefanikra. Egy percig sem. Halvány mosollyal léptem be a házba, ahol még égtek a villanyok. Mikor felmentem, Jeremy szobájába is bepillantottam, és egy mosollyal nyugtáztam is, hogy Jeremiád itthon van, aki épp bele volt merülve, a számítógépbe. Halkan becsuktam az ajtaját, és bementem a szobámba, de ami ott fogadott, arra egyáltalán nem számítottam. A lábaim földbe gyökereztek, és egy szót sem bírtam szólni. Csak álltam ott, miközben éreztem, hogy szívem hevesebben vert mint úgy általában szokott.