1. fejezet

 Na szóval itt az első fejezet. Még nem tudom milyen időközönként hozom a fejezeteket. Amint lesz időm. De egy héten egyszer biztos hozok! :) Jó olvasást! És most hogy fenn van az első fejezet, neki állok hirdetni is! :)

Elena*

 1. fejezet:

Egész haza fele úton nem szóltam semmit, és ez még csak rosszabb volt. Voltak olyan pillanatok, mikor könnyeimmel küszködtem, és egész végig csak Stefan járt a fejembe. A nyakláncomat szorongattam szüntelenül, míg néha-néha Damon-re pillantottam, aki inkább a vezetésre koncentrált. Egy kicsit megkönnyebbült sóhaj hagyta el számat, amint befordultunk az utcába, és leparkoltunk a ház elé. A ház ablakai már sötétek voltak, Jeremy már biztos alszik. Ahogy elmerültem gondolataimba, Damon hangja zavart be.

-Elena...- Hangzott nevem, mire én gyorsan odakaptam fejemet, de végül nem szóltam semmit, hanem kiszálltam az autóból, de még mielőtt bezártam volna a kocsi ajtaját, egy mosolyt erőltettem arcomra, és megszólaltam.

-Köszönöm Damon!- Mondtam halkan, becsukva az ajtót, és a ház felé vettem az irányt. Óvatosan kinyitottam az ajtót, minél gyorsabban fenn akartam lenni a szobámba. Kicsit gyorsan felmentem, és mikor becsuktam magam mögött az ajtót, dőltem neki háttal, és csuktam le szemeimet. Éreztem közelgő sírásomat. Eddig tudtam tartani magam. Itt senki nem látja, úgy hogy teljesen mindegy. Kinyitottam szemem, és egy-két könnycsepp csordult végig arcomon. De valami nem stimmelt. Damon ott állt az ablakom előtt, és talán egy kis aggódással nézett szemeimbe.

-A táskádat az autóba hagytad, és gondoltam felhozom...- Mondta egy erőltetett félmosollyal az arcán. Szaporán elkezdtem törölgetni az arcomat, kézfejemmel. Mielőtt megszólaltam volna, egy kicsit szipogtam, majd Damon elé léptem.

-Köszönöm...- Mondtam, és kivettem kezéből, és az ágyra raktam táskámat. Már előre sejtettem, hogy mit fog kérdezni. Vissza fordultam, hogy vele szembe legyek, de egy lépést hátráltam.

-Jól vagyok!- Hazudtam szemeibe nézve, de lehajtottam fejemet, hogy azért mégse tudja kiszűrni, hogy tényleg hazudok. Nem néztem fel, egyszerűen csak reméltem, hogy elmegy egy szó nélkül, és egyedül hagy. De nem! Közelebb lépett hozzám, és éreztem kezét államon. Gyengéden felemelte fejemet, hogy szemeimbe tudjon nézni. Újból könnyekkel teltek meg szemeim, amit erősen próbáltam visszatartani, kevés sikerrel.

-Jajh Elena...- Suttogta halkan, és magához ölelt ami igen csak ritka alkalomnak számított, sőt még sosem ölelt meg önszántából, ha jól emlékszek. Nem ellenkeztem tovább, szabad utat engedtem a könnyeimnek.

-Vége van...- Suttogtam halkan, zokogva. Jelen pillanatba úgy érzem, hogy feladtam, hogy talán már tényleg nincs esélyem arra, hogy vissza hozzam Őt. Sajgott a szívem, és ezt az érzést jelenleg semmi nem tudnád megszüntetni. És akkor most kérdezem én! Mikor fog ez elmúlni? Egy fél év múlva, vagy talán soha? Kezemmel Damon pólóját szorongattam, miközben arcomat beletemettem a vállába. Kellett egy kis idő, míg lenyugodtam, majd Damon-re néztem.

-Minden rendbe fog jönni!- Próbált valahogy vigasztalni, de ahogy én is úgy ő is tudta, hogy ez hazugság. Már sosem lesz semmi olyan mint rég.

-Ez hazugság....- Mondtam ki a véleményemet a szemébe. Elengedtem a pólóját amit eddig szorítottam kezemmel, és a fésülködő asztalomhoz léptem. Kerestem magamnak egy zsebkendőt, és letöröltem az arcomat.

-Tudod jól, hogy nem vagyok az ilyenekben jó!- Sóhajtott fel, és mellém lépett. Halványan elmosolyodtam.

-Elmehetsz nyugodtan. Innentől megleszek!- Nyeltem nagyot, és egy gyors pillantást vetettem asztalomra, amint ott volt egy kép, amint együtt voltunk Stefan-al. Megfogtam, és besüllyesztettem a szekrény fiókjába.

-Biztos ne maradjak?- Kérdezte felhúzott szemöldökkel, és közelebb hajolt hozzám. Kicsit összehúzott szemekkel néztem rá.

-Nem kell. Jól vagyok!- Mondtam, és felsóhajtottam. Elfordultam tőle, és ismét az asztalomra fordítottam minden figyelmemet.

-De...- Kezdett volna bele mondandójába, de félbeszakítottam. Miért nem adja fel végre? Elgyötört arccal néztem rá.

-Csak menj...- Mondtam rá nézve. Felsóhajtott, és bólintott egyet, majd már a következő pillanatban itt se volt. Beletúrtam hosszú hajamba. Bőven elég volt nekem ez a nap. Csak lenne már vége. Ekkor az órára néztem, aminek a mutatója elhagyta már az éjszaka két órát is. Nem is tudom mennyi ideig, de ott megakadt a szemem, és hirtelen megráztam a fejemet, ezzel remélve, hogy végre magamhoz térek. Fáradt vagyok, nem is kicsit. Ledobtam magamról ruháimat, és felvettem a pizsamámat. Jól eső érzéssel feküdtem be az ágyba. Nem kapcsoltam le a lámpámat, úgy hagytam, de ez igazából nem is zavart. Betakartam magam, és becsuktam szemeimet. Vártam mikor fogok elaludni, ami meg is történt pár perc után.

Délben ébredtem fel. Nem volt valami jó éjszaka. Többször is felébredtem, vagy egy rossz álomból, vagy csak egy kisebb nesz miatt. Amíg magamhoz tértem a mennyezetet bámultam. De viszont odalentről egy boldog nevetést hallottam, és egy nevet. „Bonnie” Tényleg ma ért haza! Hasított belém a gondolat, és amilyen gyorsan csak tudtam lementem a nappaliba, ahonnan hallottam a hangokat. Épen Bonnie mosolyogva ölelgette Jeremy-t.

-Bonnie!- Mosolyodtam el halványan amiből végül egy hatalmas mosoly lett. Jó újra látni. Ez legalább egy jó dolog, az eddigiekhez képest.

-Elena!- Kiáltott fel mosolyogva, rögtön elengedve öcsémet, és odarohant hozzám. Mire feleszmélhettem volna, már szorosan ölelt magához, amit viszonoztam is neki. Mikor végeztünk, rám nézett, de már a mosoly lehervadt arcáról. Pontosan tudtam melyik kérdés fog jönni.

-Jól vagy?- Kérdezte egy kicsit aggódó pillantásokkal, és vettem egy mély levegőt. Még hányszor fogják ezt tőlem megkérdezni. De vajon honnan tudja? Elszomorodva néztem szemeibe.

-Megvagyok.- Válaszoltam bizonytalanul, de most tartottam magam, habár legszívesebben elsírtam volna magamat. Szenvedtem legbelül, de ezt nem mutathatom ki. Van ezernyi jobb dolguk, hogy engem sajnáljanak. És amúgy se szeretném magam sajnáltatni.

-De honnan tudod?- Kérdeztem meg kíváncsisággal a hangomban, és Bonnie a fejével az ajtó felé bökött. Ott állt Damon. Eddig nem is vettem észre, hogy ott van. Kicsit elcsodálkozva néztem rá, majd Bonnie-ra tévedt megint tekintetem.

Damon-nek. A legjobb embert hívta akit találhatott volna. Hálásan Damon-re néztem. Barátnőm hirtelen megfogta kezem, és elkezdett húzni maga után a szobám felé. Nem szóltam semmit, hanem mentem utána, és mikor a szobámba értünk leültem az ágyamra, és mellém ült Ő is.

-Elena még megmenthetjük! Tudom!- Kezdett bele határozottan, és ha a tegnap nem beszéltem volna Stefan-al, még el is hittem volna neki! De így....

-Nem...- Mondtam röviden, szomorúan. Egyenlőre még a reményt is elvesztettem. Talán az összeset, nem tudom.

-Már nem lehet.- Mondtam halkan, és egy nagyot nyeltem.